1. rész

Biztos mindenkiben felmerült már, hogy létezik más világ, de vajon tisztában vagyunk azzal, hogy az a bizonyos "más" a földünkön is jelen van? Én Dorothy Harvey részese lettem ennek a titoknak melyet egyik vak tanítványom Nick fedezett fel. Igaz- e , hogy a szemünk hazudik nekünk? Ebben a történetben most mindent elmesélek.

Átlagos pénteki nap, utolsó munka idő.. ki ne várná? Talán azok akikkel dolgozom. Egy vakokon segítő intézményben. Nekik minden nap ugyan olyan, sötét és rideg.. vagy nem?  Beértem a munkahelyre és Nick megérintve vállam köszöntött.

- Dorothy .. -sóhajtott

-ó Nick.. te mit keresel idekint ? - fogtam meg kezeit és vezettem szobájába.

- Ma is lesz foglalkozás, igaz? - ült le fehér ágyára.

- Igen.. esetleg szeretnél valamit ? - vontam kérdőre.

- Ma nem akarok ott lenni.. - suttogta

Leültem mellé és gondolkozva néztem rá.

- Van valami baj?

- Nem, nincs! -vágta rá.

Nagyon furcsa volt.. mintha félt volna valamitől.

- Nick.. - simítottam végig hátát. 

- Nem akarom újra látni.. érted? - fordult el tőlem.

- Te nem is láthatsz semmit.. annyira sajánlom. - öleltem meg.

Akkor még nem értettem miről beszél.

- Gyere menjünk majd én lekísérlek. - karoltam meg.

Elmosolyodott és rám hallgatva elindultunk a terembe ahol általában tartottuk a foglalkozásokat. Nem volt valami nagy szám.. egy fehérre festett szoba néhány képpel a már repedezett falakon. Még szerencse, hogy nem estére osztottak ma be.

- Még pár lépcső és ott vagyunk. - nyugtattam meg Nicket aki eléggé erősen szorított.

- Bár látnád amit én.. és nem vakként kezelnél.. - engedte el testem és a falokon végig simítva ujjait betalált a szobába.

Megkönnyebülten siettem utána majd köszöntöttem a többi embert. Nem sok ember kerül erre a helyre.. csupán azok akik egy része feladta és segítségre szorul. Szeretek itt dolgozni, mert ők talán nem látnak engem.. de tudják ki vagyok belül.

- Üdv Misses Gomez ! - pusziltam meg az öreg nő ráncos arcát.

- Édeském, ma úgy látom hamarabb sikerült beérned. - nevetett fel.

Nos, igen általában mindig késtem pár percet, de ez a testvérem David miatt volt. Ő olyan mint egy gyerek akinek reggelit és ruhát kell előkészíteni pedig már jóval idősebb mint én.

Odasétáltam Nickhez aki beszélgetett régóta ismert barátjával.

- Milyen téma van itt srácok ? - vigyorogtam.

- Semmi olyan amiről tudnod kellene hercegnő. - jobb kezével fedezte fel arcom.

- Ugye a szemem nem akarod kinyomni Olivér ? - mosolyogva ültem le a mellettem álló puha kis székre.

- Akkor kezdhetjük ?

- Persze.. - válaszolt halkan Nick.

Feltettem a szemkötőt és megfogtam mindkét srác kezét.

- Most már itt vagyok veletek én is.

- Na ne mond.. - vágta rá.

- Nick.. - hallgatattam el.

- Nem fogom ezt végig csinálni Dorothy..  nekem elég volt a "látványból" - indult el.

- Akkor veled megyek.. - fogtam vissza.

- Bíznál egy vak emberben? - remegett.

- Én benned bízom Nick Parker

Sikeresen mosolyt csaltam az arcára, de sajnos nem tartott sokáig.

- Gyere velem.. - nyújtotta felém karját.

Megragadtam és figyeltem ahogy kivezet és mindvégig egyenesen néz mintha tudná hova tart. 

- A kedvenc helyem.. - vezetett az emeleten lévő nagy gyönyörű szobába.

Nem csodálkoztam, hisz ez az épület legszebb része.

Leült én pedig támasztva mellé huppantam.

- Bíznod kell bennem.. - fonta kezeit testem köré.

- Régóta ismersz.. nagyon régóta én bízom benned Nick. - simítottam végig már könnyes arcát.

- Most megcsókolnálak.. - pirosodott el.

- És mi akadályoz? - haraptam ajkaimba.

- Tulajdonképpen semmi.. csak féltem a választól.

Közelebb hajolt és ...

Puha ajkai az orromon landoltak. Nem igazán tudtam megmozdulni és jelezni, hogy az nem éppen a szám, inkább élveztem és hagytam.